júl. 13. Péntek 13! Egy kemény legény belépője, avagy a legfiatalabb Runner megérkezik
els.jpg




Sipi szerint piros zokni, piros bugyi, fekete macska lóbálása... minden rendben lesz


Csörög minden!! Tényleg mindent beállítottam, ma nem lehet késni.

8:00 Komótosan nyílik a liftajtó, belépek az előtérbe, bordós üvegajtó előttem, rajta az írás: „szülészet, látogatni tilos”. A szemem látja a betűket, csak az agyam nem képes felfogni amit olvastam, 7-es kórterem, mintha haza mennék, egyszerűen berendezett egyágyas szoba, csak ami kell, tökéletes. Gyorsan megölelem Szőkét, talán élete eddigi legnagyobb eseményére készül… látom szemében az izgatottságot és az ismeretlentől való félelmet, most nem okoskodik, most nem precízkedik… most átszellemülten fogja pocakját és ismeretlen őserő birtokában lágyan simogatja azt.

Megérkezik Joli a Szülésznő, akinek elméletileg nem lenne dolga, hiszen császármetszéses születés elé nézünk, de a kismamaság alatt annyira megkedvelte Szőke Jolit, hogy szinte elképzelhetetlenek tartottuk, hogy ne legyen jelen és ne segédkezzen… Joli örömmel vállalta a felkérést, nem bántuk meg.

Harmadikok vagyunk, addig is irány a szülőszoba. Pár hónappal ezelőtt egy megbeszélés alkalmával már jártam itt, vagyis csak az elektromosan nyíló ajtó előtt, odáig mehet az érdeklődő, az ajtón túl fura világ van, oda csak a személyzet léphet és azok a civil emberek, akik pár óra múlva legalább egy gyermekkel lépnek ki azon a bizonyos ajtón. Az ajtó most kinyílt, átléptük a képzeletbeli küszöböt, Joli a jobb szélen, Szőke középen, nem kellett mondani semmit, megmarkolta kezemet, tudjuk, ez most egy különleges hely. Felkaptam a zsilipruhámat, pont úgy néztem ki, mintha a személyzet tagja lennék Dr. Runner dr.dr.dr.dr.

Várunk, Szőke a szülőágyon, kezébe már bekötve az infúzió, nővér, műtős, Joli, aneszteziológus, szülészorvos, mindig jön hozzánk valaki, pár szó, pár mondat.

Nézem a falra fúrt órát, biztosan lassabban jár, mint egy normális óra, a másodpercmutató olyan nehezen ugrik egyik vonalkáról a másikra, mintha csak frissen műtötték volna és még a bent lévő katéter is akadályozná a mozgásában. Szerintem csak ilyen helyekre gyártják ezeket, otthon már biztosan kihajítottam volna, csak úgy csapódna a flaszteren.

Szülészorvos bejön, pár szó Szőkéhez, aztán hozzám fordul, jobbnak látja, ha nekem is elmondja a menetrendet… ezt igen jól gondolta, műszaki ember nem szereti a meglepetéseket. Pár perc, nyílik az ajtó, egy műtős fiú érkezik maszkkal a szája előtt, Szőkével egymásra néztünk, tudtuk, hogy eljött az idő, jó, hogy ilyenkor nincs vérnyomásmérés, mert szerintem a csőből a higanyt a holdig lőtte volna a készülék. Felsegítjük, megsimogatom a hátát, rám néz, nagyon mélyre lát és én nagyon mélyre látok. Ügyes legyél! Koncentrálj! Szeretlek!

Megyek utánunk.
Némán követi a műtős fiút az előkészítőbe, ahol már nagy a sürgés-forgás, mindenki egyforma zöld ruházatban, sapkákban, maszkokban, a bent lévő készülékek, eszközök azt sejtetik, hogy itt bizony komoly dolgok vannak készülőben. Becsukódik az ajtó, ott állok a folyosón, tördelem a kezeimet, hajamba túrok, fejem tetején összekulcsolva hagyom. Nézem a padlón a linóleum összeillesztését, nézem a csukott ajtót, nézem a padot a fal mellett, nézem a festményt, fotót a falon, nézem a különleges ajtót a folyosó végén, ami csak elektromosan nyílik, folyik rólam a víz, ráz a hideg, bent tartom a levegőt, majd hangos fújtatással kiengedem. A folyosóból két méteres szakaszt választok láthatatlan ketrecemnek, ahol fel és alá járkálok. A távolból egy NST készülék hangja, amin hallani lehet egy másik baba szívverését, tenyeremet kinyitom, ujjaimat összeérintve felveszem a ritmust, tam,tam,tam,tam,tam,tam,tam, tam,tam, egyre erőteljesebben koppantom össze az ujjperceket, nem hibázok, nem csúszik le egy ujjam sem. Áll az idő!!! Nem vánszorog, ez, áll!!!

Áll a levegő, nincs senki a folyosón, mindenki Szőkénél van, ha nem hallanám a folyosó másik végéről az NST-t, akkor tényleg azt hinném, hogy teljesen egyedül vagyok a jelenemben és minden, ami körülöttem eddig létezett az… most nem változik… állandó… semmi nem történik… az egész világ megállt.

Már azt hittem megtébolyultam, mikor az ajtón túlról az altatóorvos érces hangját hallom, aki éppen erőteljes kiabálással osztott ki valakit… áááá… baj van?! Mi történik odabent?!?

Kinyílik az előkészítő ajtaja, Joli lép ki, rám néz, belém lát, nem kéri, hogy üljek le, tudja, hogy erre most semmi esély sincs.
 
-  Rögtön intézek valakit-,  mondja megnyugtató hangján. Nem bírok kérdezni, menjen, tegye csak a dolgát, velem inkább ne foglalkozzon.
Ildikó a csecsemős nővér köszön rám, biztat, hogy nem lesz semmi baj, az ajtón túl tökéletes gárda végzi a dolgát. Hiszem amit mond, hinni akarom, nincs más kapaszkodóm. Invitál a műtő melletti szobába, ahova először fog megérkezni a Fiam, ahol tisztogatják majd, megvizsgálgatják… pfffúúúú… megyek.

A szobából nyílik egy félig üveges ajtó, ahonnan a műtőbe lehet belátni. Önkéntelenül az üvegre tapasztottam tekintetem… tőlem két méterre óriási lámpa lóg a mennyezetről, alatta zöld lepedővel borított ágy, gépek monoton csipogása, zöld ruhás emberek egy lányt operálnak, zöld függönnyel a hasa fölött, hogy ne lásson semmit, nagy a sürgés forgás, vér, zöld ruhákon, vér a padlón… és a lány, aki rezzenéstelenül, koncentráltan feküdt: Szőke. Úr Isten! Kezeim a szám előtt, nem merek levegőt venni, sokkol a látvány. Ez biztos nem igaz. Szőkét, az én Szőkémet műtik és a vér ott mindenhol, az Szőke vére, a gépek Ő miatta csipognak és az a hét-nyolc ember miatta van odabent.

A látvány letaglózott, elájulni se voltam képes, csak meredtem az üvegre és bámultam Szőke arcát… sokadszor szól rám Ildikó, hogy üljek le, csak amikor harsányan kért, akkor engedelmeskedtem, hallottam a hangját a távolból, de nem gondoltam, hogy nekem szól… bár többen nem voltunk a szobában… Leültem hát, igyekeztem figyelni a légzésemre, majd megkértem, ha esetleg elájulnék, velem ne foglakozzanak, Szőkére és Tic-Tac-ra koncentráljanak.

Zúg a fülem, nem hallok semmit, a nyakamban érzem a szívem dobogását, nem merek nyelni, nehogy köhögjek, esetlenül szorítom a fehér szék karfáját, hátamon karmolva gurulnak végig az izzadtságcseppek, fogaimat össze szorítva szótlanul figyelem Ildikót.  Nagy fehér leplet terít szét kezein, odaáll az üveges műtőajtóhoz, csendben van, vár... érzem a súlyos, lassú nano szekundumokat… Nyílik az ajtó, a Világ megelevenedik, tisztán hallok mindent az ajtó mögül, a beszédet, a gépek pittyegését, az eszközök csattanását,  Ildikó egy lépést előre lép, majd hátra… lassan felém fordul.

-  
Mutatkozzunk be Apukádnak - a kezében… egy sírdogáló… lilás… máz darabokkal borított… még kicsit véres, barna hajú kisfiú. Hiszen az a kis fiú …Tic-Tac! Úr Isten!

-   S
zia Tic-Tac, szia kis Fiam... - és csak szorítottam a törékeny testet, aki esetlenül forgatva fejét a hang forrását kereste. A sírás abba maradt, meglett a hangforrás, pici gombszemével sejtelmesen nézett felém, én pedig csak beszéltem, beszéltem felé, mondtam, ami eszembe jutott.

Ildikó visszakérte, mert megérkezett a gyerekorvos, aki gyors vizsgálat alá helyezte a 15 perces Lurkót. Szívem egyik fele megnyugodott, de a másik felé bizony még a műtőben volt.
Kinyílt az előkészítő ajtaja, egy ágy gurul ki rajta, zöld lepedővel nyakig betakarva kitolják Szőkét. Kérdően pillantok az altatóorvosra, aki azonnal megnyugtat, hogy volt némi galiba, de most már minden rendben.
Nem lehetek elég hálás ennek a csapatnak…

Két ágy gurul a folyosón a 7-es kórterem felé… én középen bandukolok, balra Tic-Tac nézelődik, jobbra Szőke fekszik mozdulatlanul, nem tudom, merre járunk, a könnyeimtől nem látok semmit.

Véletlen

© 2009 3 RUNNERS Budapest - Minden jog fenntartva.