máj. 19. a Magyar Kalandrally Bajnokság futama
Dabason jártunk, ez történt az első napon
05:00 Csörgött minden! Ébresztő, ki az ágyból! Mint gumírozott nikkel bolhák pattantunk fel, kisebb állóháborút folytatva a fürdőszobáért, természetesen én maradtam alul, de percek alatt indulásra készen voltunk. Hogy miért is? A hétvégén zajlik a Uniqa Kalandrally Bajnokság dabasi futama, ahol Laca, Reus és jómagam (főrunner) Ártu fedélzetén ismét megmérettethetjük magunkat. A változás, hogy viszünk magunkkal egy pompon lányt (Szőke személyében), Aki a helyszínen drukkol majd nekünk. Csendesen megjegyzem, hogy ez a verseny Tic-Tac első versenye is.
Dóri autójával csak úgy faljuk a kilométereket, 6:45-re, ahogy terveztük, már házigazdáinknál, Daniéknál is találtuk magunkat. Természetesen a délutános műszak (Laca, Reus) kicsit utánunk érkezik a Szervál lovastanyára. A szállás szuper, a házigazdáink kedvesek, pillanatok alatt családias környezetben találtuk magunkat. Kétágyas szobák, Laca Reus együtt, én pedig, mivel Szőke haza megy a rajt után, egyedül veszem birtokba a lakosztályomat… nincs kinek megmutatnom a legújabb horkolási áriámat. Pedig a héten mit gyakoroltam… lehet, hogy el kellene indulnom a csillag születik műsorban… vagy várjak még egy évet?
Gyors kipakolás, irány a gépátvétel, koordináta feltöltés és minden más, mi a tökéletes versenyhez szükséges. Amikor a főtérre, a rajt helyszínére érkeztünk, a csapatok már dolgoztak az útvonal stratégiákon, nem sokat teketóriáztunk, mi is nekiláttunk a mai nap elemzésének.
Eligazítás, beszédek, köszöntők, START! Juhhééé! Az eső pontok felvétele után gyorsan az off-road feladatok felé vettük az irányt, ahol a Saharun Adventures csapata igyekezett túllendülni a buckákon, de hát a hosszú Patrol nem egy filigrán alkat, csak úgy, mint Ártu-nk. Ők inkább olyan nehéz tüzérség formájú melákok, akik elé nem szívesen áll az ember fia, mert úgy érzi, hogy egy szempillantás alatt matrica válhat belőle. Viszont a folyamatos buckákon való felüléseknek az lett az eredménye, hogy le-fel rángattuk magunkat, egymást a bóják között, míg nem a feladat második szakaszánál észrevettük, hogy egy quad is nehezen küzdi át magát a terepen, így 40 perc küzdelem után inkább a haladást választottuk, gyorsan tovább indultunk. Már eltelt egy óra és csak egy-két pontot sikerült abszolválni… ÁÁÁÁÁ... skandalum! Laca a nehezebbik cipőjét vette fel, a gázpedál igyekezett meglépni a fenéklemezen keresztül, ami természetesen nem sikerült, de az adagoló értette a dolgát és csak úgy öntötte a dugattyúkra a gázolajat, amitől persze Ártu úgy meglódult, mintha kergették volna.
Ugrottunk, repültünk, repült mindenünk, puffantunk, sodródtunk, poroltunk, satufékeztünk… tehát toltuk, ahogy tudtuk, mindezt a szintidőből hátra maradt 6 órában. Legutóbb sokan nyöszörögtek, hogy könnyűek voltak az off-road feladatok, hát most a Sandlander nem bízta a véletlenre… Szaller Zoli, Benedek Laci (pályaírók) gondoskodtak, hogy ne érje szó a ház elejét, visított a technika, koptak az alkatrészek, izzadtak a pilóták. Ha Lacának lenne felesleges haja, na, most azt is letette volna.
Nyomás van a csapaton, szorít az idő, nagyon hiányzik az a 40 perc, igyekszünk precízek lenni, Reus, mint egy hatkezű és kétfejű teremtmény írja a feladatot, mondja a következő pontot, közben folyamatos kérdezem a plusz információkról, szabad tized másodpercében a laptopon igyekszik követni az eseményeket. Laca lába ráragadt a gázpedálra, a pontoknál kiugorva szolgáltatja a megoldást, én bal szemmel, az utolsó 400 méterre beállított GPS-t figyelem, miközben az előttem kinyitott laptopon, az időveszteség miatt egy újabb stratégiát igyekszek felállítani és mind emellett a földút nyújtotta ugratások hatására igyekeztünk Reussal a gyomrunkat a helyén tartani. A szintidő lejárta előtt 1 perccel értünk célba, ahol már akkora forgatag fogadott minket, hogy magunk is meglepődtünk... Folyt. köv.
Dóri autójával csak úgy faljuk a kilométereket, 6:45-re, ahogy terveztük, már házigazdáinknál, Daniéknál is találtuk magunkat. Természetesen a délutános műszak (Laca, Reus) kicsit utánunk érkezik a Szervál lovastanyára. A szállás szuper, a házigazdáink kedvesek, pillanatok alatt családias környezetben találtuk magunkat. Kétágyas szobák, Laca Reus együtt, én pedig, mivel Szőke haza megy a rajt után, egyedül veszem birtokba a lakosztályomat… nincs kinek megmutatnom a legújabb horkolási áriámat. Pedig a héten mit gyakoroltam… lehet, hogy el kellene indulnom a csillag születik műsorban… vagy várjak még egy évet?
Gyors kipakolás, irány a gépátvétel, koordináta feltöltés és minden más, mi a tökéletes versenyhez szükséges. Amikor a főtérre, a rajt helyszínére érkeztünk, a csapatok már dolgoztak az útvonal stratégiákon, nem sokat teketóriáztunk, mi is nekiláttunk a mai nap elemzésének.
Eligazítás, beszédek, köszöntők, START! Juhhééé! Az eső pontok felvétele után gyorsan az off-road feladatok felé vettük az irányt, ahol a Saharun Adventures csapata igyekezett túllendülni a buckákon, de hát a hosszú Patrol nem egy filigrán alkat, csak úgy, mint Ártu-nk. Ők inkább olyan nehéz tüzérség formájú melákok, akik elé nem szívesen áll az ember fia, mert úgy érzi, hogy egy szempillantás alatt matrica válhat belőle. Viszont a folyamatos buckákon való felüléseknek az lett az eredménye, hogy le-fel rángattuk magunkat, egymást a bóják között, míg nem a feladat második szakaszánál észrevettük, hogy egy quad is nehezen küzdi át magát a terepen, így 40 perc küzdelem után inkább a haladást választottuk, gyorsan tovább indultunk. Már eltelt egy óra és csak egy-két pontot sikerült abszolválni… ÁÁÁÁÁ... skandalum! Laca a nehezebbik cipőjét vette fel, a gázpedál igyekezett meglépni a fenéklemezen keresztül, ami természetesen nem sikerült, de az adagoló értette a dolgát és csak úgy öntötte a dugattyúkra a gázolajat, amitől persze Ártu úgy meglódult, mintha kergették volna.
Ugrottunk, repültünk, repült mindenünk, puffantunk, sodródtunk, poroltunk, satufékeztünk… tehát toltuk, ahogy tudtuk, mindezt a szintidőből hátra maradt 6 órában. Legutóbb sokan nyöszörögtek, hogy könnyűek voltak az off-road feladatok, hát most a Sandlander nem bízta a véletlenre… Szaller Zoli, Benedek Laci (pályaírók) gondoskodtak, hogy ne érje szó a ház elejét, visított a technika, koptak az alkatrészek, izzadtak a pilóták. Ha Lacának lenne felesleges haja, na, most azt is letette volna.
Nyomás van a csapaton, szorít az idő, nagyon hiányzik az a 40 perc, igyekszünk precízek lenni, Reus, mint egy hatkezű és kétfejű teremtmény írja a feladatot, mondja a következő pontot, közben folyamatos kérdezem a plusz információkról, szabad tized másodpercében a laptopon igyekszik követni az eseményeket. Laca lába ráragadt a gázpedálra, a pontoknál kiugorva szolgáltatja a megoldást, én bal szemmel, az utolsó 400 méterre beállított GPS-t figyelem, miközben az előttem kinyitott laptopon, az időveszteség miatt egy újabb stratégiát igyekszek felállítani és mind emellett a földút nyújtotta ugratások hatására igyekeztünk Reussal a gyomrunkat a helyén tartani. A szintidő lejárta előtt 1 perccel értünk célba, ahol már akkora forgatag fogadott minket, hogy magunk is meglepődtünk... Folyt. köv.
