Megérkezik egy taxi, kinyitja a csomagtartót, benne van egy kerék, a fiú, aki szerintem nem több, mint tizenhat, kikapja a kereket, feldobja a tetőre, behajigáljuk a cókmókjainkat és már robogunk is ki a repülőtérre. A fiú többször kinyúl a tetőablakon, megvizsgálja, hogy a feldobott pótkerék a helyén van-e még, arcát figyelem, látom összeráncolt szeme a tapogatás után kisimul, így nyugtázza, hogy a kerék még a helyén, mehetünk bátran.

Nagy tömeg fogad minket a reptéren, lassan halad a beszállókártyák kiadása… még nem láttam ilyet, a jegyek ellenében egy emberke kézzel írja meg a beszállókártyákat. Lassan halad a sor, többen furakodnak előre, tudják, hogy mi is sorban állunk, de akkor is furakodnak… hmmm… szép emberi viselkedés…

Odaérünk az emberkéhez, rá mosolygok, ő fellélegez… lehet, hogy senki sem mosolygott rá, nem ő találta ki, hogy kézzel írja a beszállókártyát, ő örül, hogy írhatja, ez a munkája, így nem hal éhen.

Zavarában a beszállókártyákat rendre elrontotta, Bécs helyett Budapestre akart minket küldeni, jó lenne, csak a jegyünk Bécsbe szól, aztán majd valahogy onnan haza.

Az útlevél-ellenőrzésnél félre hívnak, hogy nincs bissau-i vízumom, hogy lehet ez, visszakérem az útlevelet, átlapozom… tényleg nincs benne… a határőr nem érti… az hagyján, én sem értem… nézünk egymásra, mind a ketten méltatlankodunk, majd egy másik határőr odaszól valamit, emberem csapja a pecsétet és int, hogy menjek, megyek. A technikahátizsákomat azonnal kiszúrják, az átvilágító gépnél ismét félre hívnak… óóóó, fiúk, mi van már megint. Hátizsák kipakol, navigációk, laptop, töltők, kamera… turkálnak, míg az egyik csillogó váll-lapos kiveszi a zseblámpámat és mutatja, hogy adjam neki… csipiszt az orrodra, mondom neki mosolyogva… feleségül ne vegyelek? A váll-lapos látja, mosolygok, mintha értené, ő is elkezd mosolyogni, majd hirtelen komolyra rántom arcizmaimat, kikapom a kezéből a lámpát, amit megjegyzem nem is használtam, kezébe nyomok egy ócska műanyag lámpát és összeráncolt szemöldökkel oda dörmögöm: ezt kapd el, ne a náthát! Engedély nélkül összecsomagolom a zsákomat, nem szólnak hozzám, a lámpával vannak elfoglalva, mikorra készen vagyok, addigra sikerül is bekapcsolniuk, látszik, hogy működik, nyugtázzák, hogy haladjak, az árú megfelelő.

Már indulni kellene, a gépünk még sehol, ebből késés lesz, remélem, a levegőben kicsit odalépünk neki, mert csak 1 óra húsz perc lesz az átszállásra.  Végre felbőgnek a hajtóművek, a TAP 202-es járata nekilódul a kifutón, zúg, dübög a Boeing gépteste, rázkódik a rossz minőségű aszfaltcsíkon, mormolom magamban, hogy gyerünk már, emelkedjél már, mintha a vasmadár szót fogadna, hirtelen az ég felé veszi az orrát és megcélozza a legközelebbi csillagot. Pillanatok alatt elalszom, csak arra leszek figyelmes, hogy nyomást érzek a fülembe, ereszkedünk, kinyitom a szemem, próbálok észhez térni, kinézek az ablakon, látom Lisszabon fényeit… hmmm… újra Európában vagyunk. Leszállunk, kicsit kapkodósra kell vennünk a figurát, ugyan is a gépünk nem hozta be a lemaradást, most bizony futni kell.

Kedves Olvasó, mint a filmeken, nem gyorsan mentünk, vagy szaladtunk… rohantunk, rohantunk bizony. Át az átvizsgáló kapukon, útlevél,  átvilágító, toltuk a népet, átugrás a padokon, szaladtunk, mint akit üldöznek. A nyolcas kapu, futás, egy kanyar, a következő tábla 200 méter, ott jobbra, már lihegünk, fél órája még aludtunk, ÁÁÁÁ!!! Csikorgó cipőkkel csapjuk a nyolcas beszállókapunál álló jegykezelő asztalára a jegyet, a good morning is csak három részből jött ki belőlem, csak fújtatok és nem történik semmi, felnézek a hölgyre, aki szomorúan közli velünk, hogy ezt bizony lekéstük. L Szuper.

Hogy feladtuk-e? Jaj, kedves Olvasó, csak addig álltunk ott, míg annyi erőt össze tudtunk szedni, hogy elszaladjunk a 47-es kapu melletti transzfer pulthoz… 8-as-tól a 47-es-ig????!!!! Ennyit már rég szaladtam, de szaladtunk. Textíliából húztak kordont a transzfer pult elé, ami nem fogta meg lendületünket, ahogy nagy robajjal megérkeztünk, csak úgy nyúltak azok a szalagok. A pultban ülő hölgyek gondolták, hogy valami nagyon fontosat akarok mondani, ugyanis a futástól alig kaptunk levegőt, lógott rajtunk minden, a fejünk olyan vörös volt, mint egy cseresznye. Nem várakoztattak, már mondhattam is a gondomat. Kicsit vastüdő hangon eldaráltam, hogy bizony lemaradtunk a Bécsbe menő repülőről és hát most akkor találjunk ki valamit, mert már nagyon mennénk. Kis várakozás és már is jön a megoldás, először repüljünk Barcelonába, majd onnan Bécsbe… Ájájájáj, nem jó ez, mondok inkább én egyet. Bécshez közel van egy város, majdnem a szomszédja, Budapest, én tudom, hogy 40 perc múlva éppen véletlenül megy oda egy gép, ami tudjuk tele van, de hátha… gyors matekozás, telefonálgatások, majd egy mosolygó arc, van még három üres hely. Juhhéééé!!!!!!! Irány Budapest!!! Rendben, elfogadjuk. Telefonálgatás, bécsi járat megállít, csomagokat kipakol, átpakol a Budapestire, mi pedig mint Csekonics báróék szépen, nyugodtan rezzenéstelen arccal, mint egy nyaraló turistacsoport tagjai szépen elsétáltunk a 24-es beszálló kapuhoz, időnk, mint a tenger, útközben még megnéztünk egy üzletet… nyoma sem volt az előbbi őrült hajszának.

10678 méteren vagyunk, 877 km/h a sebességünk, a kinti hőmérséklet -54 fok, a pilóta hirtelen elveszi a gázt, nyikorogva hátrébb tolódik a fékszárny, ereszkedünk, érezhetően lassulunk. Becsukom a szemem, hagyom, hogy a gondolatok cikázzanak előttem, olyan ez, mint egy gyorsított színházi előadás, pillanatokat látok az egyes színekből… felvillannak különböző helyszínek, a különböző szereplők, hol mosolygok és érzem, hogy húzódik a napégette arcom, hol lebiggyesztem a számat, erősen összeszorítva, mert valami rossz kép került elém… pillantok ezek, utunk pillanatai. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mennyi történést, képet, érzést nem tudtam megosztani Önökkel… annyi minden történt, annyi impulzus ért minket, annyi varázslat, misztikum, küzdelem, öröm, bánat, egyszóval végletek lengték körül az elmúlt 19 napunkat… biztosan van olyan kép, mely ugyan bennünk él, de eddig sajnos nem sikerült megmutatnunk.

Nem volt idő visszaolvasni az egyes beszámolókat, csak írtam és küldtem, remélem, sikerült ecsetünkkel egy olyan képet festenünk, mely, ha egy galériában, kiállításon lógna a falon, akkor Ön kedves Olvasó megállna előtte, elmélyedne benne, tudna mondani róla néhány szót, mert bele látna a festő gondolataiba, érzéseibe. Ha valaki kérdezné Öntől, ismeri-e a művet, akkor Ön tudná azt mondani, hogy ismerem a szerzőket, láttam munkásságukat.

Nagyot döccen a gép őrült robajjal dolgozik minden azon, hogy megfékezze ezt a tehetetlen tömeget, egyre lassabban gurulunk, érezhető, hogy a pilóta uralja a vasat. Egy csilingelő hang, mely jelzi, hogy már kikapcsolhatjuk a biztonsági övet… kikapcsolom, felnézek az mennyezetre, sóhajtok egy nagyot és ugyan magamban akartam, de kihallatszott belőlem, hogy: na, most van itt a vége… a mellettem ülő Beer Team legénységének hölgy tagja rám nézett és csak annyit mondott, hogy ezt szépen mondtam.

Várjuk a csomagokat, azzal a teljes nyugalommal, hogy akár Bécsben is lehetnek, nem baj, mi várjuk, mert várni kell őket. Kisvártatva jönnek is, megérkezett mindenünk, felbírkózom magamra a zsákomat, kezemben a laptop, a technika hátizsák, nincs szabad kezem, hogy megöleljem szeretteimet. Nyílik a fotocellás ajtó és kilépünk Budapestre, nagy a tömeg, Csücsök átmászik a kordonon és könnyes szemmel bújik hozzám, kapaszkodik belém, átölelem, Szőke mosolyogva, látható pocakkal, Tic-Tac-kal várt rám… hmmm… nagyon hiányzott mindenki. Jó itthon lenni…  

Hát… ennyi. Nagyjából ezek történtek velünk az elmúlt 19 napban, remélem, sikerült élményt okozni beszámolóinkkal és bízunk abban, hogy a kedves Olvasó továbbra is kitüntet minket figyelmével és nyomon követi megpróbáltatásunkat a Kalandrally Bajnokság, valamint a Hungarian Challenge futamain. 

Köszönöm a figyelmüket.