Össze cuccoltunk, a hátizsákomat, mely majdnem olyan nehéz volt mint én, csak lendülettel tudom felvenni, komoly judo fogásokat kell alkalmaznom, hogy ne ő terítsen le, hanem én kerekedjek felül. Jellemzően sikerülni szokott, így a rutinom a zsákfelvevő sportágban egyedülálló. Átpakoltunk Laciékhoz (64), akik még maradnak két napot, nekik még dolguk van, még nem teljes a boldogság, az autókérdést kell véglegesen lezárniuk.

Kiültem a recepció előtti lobby részbe internetezni, szépen lassan előkerült Peti is és kezdtünk arra az álláspontra helyezkedni, hogy valamit falatozni kéne, mert hát az elmúlt napokban leadtunk pár kilót és hát a vonalainkra pedig jó lenne vigyázni, így azonnal ennünk kell. Hogy hol együnk? Hát természetesen a portugál étteremben, ha megtaláljuk. Gumisemberéket nagyon nem kellett kérlelni, talán egyszer hangzott el, hogy portugál étterem és már indultunk is. A szokásos taxi gondot próbáltuk megoldani, mikor előkerült egy telefon és már hívtuk is a tegnapi emberünket, hogy nagy busz kellene nekünk. Pár perc és már a helyszínen is volt az emberünk, nem kérdeztem meg a nevét, de kitaláltuk, hogy mától a három csapatnak ő lesz a menedzsere. Innentől már meg tudtuk szólítani, ha valamire szükségünk volt, csak kiáltottunk, hogy menedzser! És már jött is intézkedni. No, hát menedzser intézett buszt, már haladtunk is a belváros felé, közben útba ejtettünk egy helyi kézműves piacot, ahol néhányan vásároltak ezt-azt, de utána gőzerővel tartottunk a belvárosba. A tegnapi étteremnél kiszálltunk, menedzserünk intézte a zöldséges buszt, mi pedig sétálni kezdtünk a vélt portugál étterem felé. Meg is leltük, egy pici kis étteremszerűség, ahol a gumi burkolatú lapostetőt kinevezték terasznak, amit gyakorlatilag el is foglaltunk. Volt némi próbálkozás, hogy más is feljöjjön oda, de a habitusunk, a hangerőnk és a tér, amit belaktunk, nem tette lehetővé senkinek, hogy komolyan gondolja ezt a missziót. Megkaptuk az étlapot, ahol szépen fel voltak tüntetve az ételek, természetesen portugálul. Menedzser!!!! Rikkantottuk el magunkat és már indult is a tolmácsolás. Először az italok jöttek, ki kért tonic-ot én és én… de öt van… nem baj, maradjon, cola kié?... enyém, mennyi van? Négy, maradhat. No, hát örültünk mindennek, amit kaptunk és ami egyszer odajött hozzánk, az bizony ott is maradt, bármi is volt az és bármilyen mennyiségben is volt az. Megrendeltük az ételeket, gyanús volt, hogy a pincér nem tudja megjegyezni amiket mondunk, mert papír nem volt nála, de hát mit tudni. Gyanúnk beigazolódott, sorra érkeztek az ételek, melyek nagyon hasonlítottak ahhoz amiket megrendeltünk, sőt némelyik kifejezetten olyan volt, de ami hozzánk érkezett, az vissza nem megy. Sorakoztak az ételek, a plusz ételek az asztalon, de nem estünk kétségbe, szépen elfogyott minden, úgy tele lettünk, mint a duda.  Menedzserünk is fogyasztott  bátran, valószínűleg a mi kontónkra, de hát ha már a nevünkre vettük, lakjon jól, mégis csak a menedzserünk. Hazafelé két taxit fogtunk, nem jutott nekünk zöldséges busz, hamar-hamar, sietni kell, mindjárt indulunk a reptérre, ma még egy igen hosszú út áll előttünk. Este tíz, hőség van, süt a lépcsőből a meleg, úgy látszik, nem tudott elrejtőzni a Nap sugarai elől ő sem, a távolban egy recepciós helyi nyelven veszekszik egy kertész forma emberrel, valami nem tetszik neki, mert erősen korholja. Mellettem dülöngél a hátizsákom, amit olyan vastagra sikerült pakolnom, mintha csak egy gyermeket rejtettem volna bele, ismét tudatosul bennem, hogy sokkal több ruhát hoztam, mint amennyire szükségem volt.

A laptoptáskámon könyökölök, várom a taxit, csendben vagyunk, szippantjuk az utolsó bissau-i illatokat, koncentrálok a levegővételre, igyekszem minél több illatanyagot elraktározni agyam félreeső szegletében, jó lenne ezekre az illatokra sokáig emlékezni. Tudom, pár hét és nem fogom már visszaidézni őket, majd egyszer sétálok valahol, hirtelen megcsap egy illat, amire azt tudom majd mondani, hogy… ezt az illatot éreztem Bissau-ban a szálloda lépcsőjén… Kedves Olvasó, ezért koncentrálok a levegővételre, hogy egyszer majd bele tudjak merülni az emlékképeimbe és egy pillanatra ugyan, de vissza tudjak majd repülni erre a műkő lépcsőre, annak is a második fokára. Akkor és ott majd behunyom a szemem és hagyom, hogy a gondolataim forgószélként pörgetve, képzeletem kitárt szárnyai segítségével, pillanatok alatt ide repítsenek.